2015. október 8., csütörtök

Prológus

Sziasztok!!
Köszöntök mindenkit a most induló blogomon. Szenvedélyem az írás, és ezért is szeretnék nyitni egy blogot. Arra kérlek titeket, hogy ha itt jártatok, jelezzétek nekem egy kommenttel. :)
Jó olvasást!



/Lana Collins/

Reggel korán kipattant a szemem, nem bírtam tovább aludni. Mosolyogva lehámoztam magamról a barátom ölelő karjait, és kimentem az erkélyre. Leültem és gondolkoztam. A jövőn. Olyan szép volt így. Kár, hogy ennek vége. Mint ahogy az életemnek is. A földi időm lejárt. Alig múltam el 18 éves, de már ilyen gondokkal kell szembenéznem. A rák kegyetlen, én csak egy áldozata vagyok. Az orvosok egy hónapot adnak nekem, hacsak valami csoda folytán meggyógyít a kemoterápia, de erre nagyon kevés az esély.

Amikor egyedül vagyok, betegre sírom magam. Rettegek a haláltól. Még élni akarok! Nem hiszem el, hogy csak ennyi időt szánt nekem a sors. Fiatal vagyok, előttem az élet. Van egy csodálatos családom, sok-sok ember akik mind támogatnak. Nem akarom őket itt hagyni. Remélem fent meghallják fohászom, és megkegyelmez nekem a sors. Félek, ez nem így lesz.
Egyszer csak kilépett az ajtón a barátom.
- Lana, gyere megfázol!  -  fogta meg a jéggé fagyott kezem, én meg bementem.
- Félek, Niall.  -  néztem rá könnyes szemekkel. Válaszul csak szoros ölelésbe vont.  -  mi lesz, ha nem válik be a kemoterápia?  -  tettem fel a kérdést.
- Erre ne is gondolj. Mindent megteszek érte, hogy sikerüljön.  -  puszilt bele a hajamba.
- Félek.  -  vallottam be.
- Ne félj. Minden renden.  -  próbált nyugtatni.
- Nem, semmi sincs rendben.  -  csóváltam a fejem lemondóan.
- Lana, mindent megteszek az ügy érdekében. Ha kell, milliárdokat fizetek az orvosoknak, csak gyógyítsanak meg.  -  nézett rám kissé könnyes szemekkel.
Egy hónapja még egy álom volt az életem, de amikor rákot diagnosztizáltak nálam, ez átcsapott egy rémálomba. Holnap elkezdődik az életemet megmentő kezelés, ami nem biztos, hogy megment, de ez az utolsó esélyem. Ilyenkor döbben rá az ember, mennyit is ért az élet. Rengeteget. Tinédzser koromban még én is utáltam az életet, de hiba volt. Visszasírom azokat az időket. A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudod mennyi időd maradt még. De ha a kezelés nem válik be, addig is ki szeretném tölteni ezt az egy hónapomat, amit jósoltak.
- Nem nézünk meg egy filmet?  -  kérdeztem halkan.
- De.  -  bólintott mosolyogva.
Berakott valamit, de a film 20. percénél elaludtam a karjaiban. Érdekelt a film, csak elfáradtam hirtelen. Biztos a betegség miatt van ez is, de a film végére pont felébredtem.
- Szia.  -  köszönt halvány mosollyal.
- Szia.  -  válaszoltam egy alig észrevehető mosollyal.
- Jól aludtál?  -  érdeklődött .
- Igen.  -  kuncogtam.
Aztán beraktunk még egy filmet, de ennek az lett az eredménye, hogy mindketten elaludtunk...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése